„Húsz évig dolgoztam a Gyerekklinikán. Nagyon szerettem ott dolgozni. Éreztem, hogy fontos vagyok. Az intenzív osztályra került gyerekekhez gyakran csak később ér oda az orvos. Sok helyzet volt, amin nekem kellett segíteni, életet menteni. Nagyon szerettem, jó volt. Ennek a helynek is megvan a szépsége, a jósága. Mióta megnyílt a rendelő, azóta itt dolgozom.

Szeretem, ha hétvégente csörög a telefon. Ha a doktornő nincs, engem kérdeznek, csak egy telefon és jövök receptet írni, tanácsot adok. Ennek a munkának sajnos nagy része adminisztráció én viszont azt szeretem, ha érzem, hogy szükség van rám, mert szeretek segíteni.

Elektroműszerész szerettem volna lenni. Azért menetem egészségügyi iskolába, mert a barátnőm is oda jelentkezett, és onnan egy nappal hamarabb kaptam értesítőt. Egészen biztos, hogy volt ebben valami sorsszerűség.

Engem Ilona vett ide fel. Hallotta, hogy épp nincs munkám, és megkérdezte, volna-e kedvem itt dolgozni. Most Erikával dolgozom, aki nagyon gyerekközpontú. Több ideje van rájuk, jó vele dolgozni.

Imádom a gyerekeket. Mindegyiket másért. Az egyik huncutul néz, a másik olyan kis szerény, a harmadik meg már ránézésre is csibész. Van kedvencem is, de nem árulom el, kicsoda. Végtelenül hálás feladat a gyerekgyógyászat. Nekem ez teszi teljessé az életem. Ennyi gyerekkel még soha nem voltam köszönőviszonyban, mint mióta itt dolgozom. Szeretem, mikor kiabálva köszönnek az utcán.

„1983 decembere óta dolgozom itt. Szerencsém volt, mert az előző munkahelyemet ott hagytam, munkát kerestem, és akkor hirdettek meg itt egy állást. Szerettem volna helyben maradni, itt dolgozni Röszkén, úgyhogy megragadtam a lehetőséget. Szeretem azokat az embereket, akik itt laknak. Huszonöt év alatt megismertem a hozzánk járó betegeket, megismertem a családokat, a nagyszülőket, némelyik dédszülőt is. Tudom, kivel mi történt, min ment keresztül ezalatt az idő alatt. Kötődöm minden itt élőhöz, és jó, hogy figyelemmel kísérhetem a sorsukat.

Sokszor a legrosszabb időpontban hívnak, vagy állítanak meg az utcán, nemegyszer történik, hogy olyan erősen fékezek, hogy majd átesek a biciklin, de szívesen segítek, adok tanácsot bármikor. Nem zavar, sőt sokszor el is felejtem a saját gondom, ha máséval kezdek foglalkozni. Azt meg megszoktam, hogy egy öt perces utat fél óra alatt teszek meg, mert megállítanak. Jó érzés, ha számítanak az emberre.

 Soha nem érdekelt más. Mindig egészségügyi területen akartam dolgozni, gyerekként is ez volt a vágyam. Akkor volt jó itt igazán, mikor vegyes körzet voltunk, mert a gyerekek nagyon hiányoznak. Sajnálom, hogy nem látom őket olyan gyakran, de ezt leszámítva, azt hiszem, mindig is ezt akartam és nekem itt a helyem. Nehéz megszokni a váltásokat az új orvosokkal, de alkalmazkodó vagyok, eddig mindenkivel jó kapcsolatban voltam. A legmeghatározóbb persze Vereczkey doktor volt, hisz mellette töltöttem el a legtöbb időt.„

„1981. június 1-től dolgozik Röszkén. Gyerekkora óta ápolónő szeretett volna lenni, soha nem volt más terve, vagy álma. Ha tehetné még most is a rendelőben dolgozna, de sajnos nem volt rá lehetősége.

Mikor először beléptek férjével Röszkére, elhatározták, hogy itt telepednek le és itt dolgoznak majd életük végéig, de a sors közbeszólt. Imádta és imádja a munkáját, nála mindig a beteg állt a központban. 40 évet töltött el és dolgozott becsülettel az egészségügyben. 42 évig élt Zoli bácsival, ami igazából 47 év volt, ha az öt éves udvarlást is beleszámoljuk. Ennyi idő alatt az ember már megszűnik önállóan létezni, két ember együtt alkot egy egészet. Zoli bácsi halála után úgy érezte, nincs értelme az életének, valahogy minden olyan feleslegesnek tűnt. A röszkei emberek támogatása, aggodalma gondoskodása volt, ami átsegítette a nehéz pillanatokon.

Szerencsésnek tartja magát, hisz bárki bármit mond, egy igazán jó embert kapott társául, aki szerette és gondoskodott róla, s akivel nem csak az élete, de a hivatása is egy volt. Hálás a sorsnak, amiért ebben a kis röszkei rendelőben maga mellett tudhatta mindkét szerelmét, a férjét és a munkáját is.”